Babák,gyerekek,kamaszok

Vagyis 11 ok, amiért nem rajongunk az ötletért. Ha a gyereknek születésnapja van, akkor úgyis az lesz, amit ő akar, kerül, amibe kerül. 

Valakit biztos baleset ér
Egy gyereket is nehéz visszatartani a vasaló nyalogatásától, nemhogy tízet. Akármennyire is odafigyelünk, előbb vagy utóbb koppanni fog az egyik kicsi fej valami éles bútordarabon, és ha a gyerek egyben is marad, a szülei nem fogják megköszönni nekünk a sebet a halántékán.

Hangzavar lesz
Előre tudjuk, hogy egy óra után zsongani fog a fejünk és legszívesebben hangszigetelt gumiszobába helyeznénk a kis ördögöket. Egy vagy két gyerek ordítozását, csivitelését vagy létének egyéb hanghatással járó megnyilvánulását is nehéz néha elviselni, nemhogy egy egész csordáét, így ha lehet, inkább mi visszük a gyereket másokhoz, mintsem hogy hozzánk jöjjenek.

Más gyerekét kell nevelni
Örök kérdés, hogy mit csináljunk, ha Pistike megtámadja Karcsikát és a fejét üti. A saját gyerekünknek lehet hogylecsavarnánk egyet a fenekére, de más gyerekét mégsem regulázhatjuk saját szájízünk szerint. Így hát nem marad más, mint hogy könyörgőre fogjuk egy pisissel szemben, hogy hagyja abba. Nem jó helyzet.

Sosem tudhatjuk, mikor lesz vége
Hiába hívjuk zsúrnak a gyerekek bulijait, semmi garancia nincs rá, hogy azok valóban egy jour-ra, azaz napra fognak korlátozódni. A gyerekek imádnak egymásnál aludni, és mi nem mondhatunk nemet a csemeténknek, ha már születésnapja van, viszont kicselezhetjük és áttehetjük a partiját egy külső helyszínre.

Nem tudjuk, melyik gyerek mire allergiás
Nincs annál rosszabb, mint amikor egy gyerek hirtelen fulladozni kezd a szemünk láttára, és hiába keressük a szálkát, ami megakadhatott a torkán, nincs ott semmi. Azonnali telefon másik anyukának. Letolás, mert elfelejtettük, hogy Fannika allergiás az eperre, és fogadkozás magunkban, hogy mi aztán soha, de soha többet nem vigyázunk sem Fannikára, sem semmilyen más gyerekre.

Kosz lesz
Gyerek: egyenlő kosz. Sok gyerek: egyenlő irdatlan kosz. Nem szívesen valljuk be, hiszen imádjuk a más gyerekét is, de takarítani kizárólag a sajátunk után vagyunk hajlandóak.

Valaki biztosan sírni fog
Nem vagyunk felkészülve rá, hogy kis Emma szokás szerint kikészüljön és elkezdjen az anyja után sírni. Minél jobban próbáljuk vigasztalni, annál jobban utál minket, és ez még a tapasztalt anyukáknak is, akik bírják a sírást, kemény helyzet.

A gyermek úgyis mekiben szeretné tartani a szülinapját
Lehetünk mi ellene a gyorséttermeknek és hivatkozhatunk az egészséges életmódra, a fogyasztói társadalom káros hatásaira vagy bármire: a gyerekek odavannak értük. Imádják a vegyi hulladékból készült figurákat, amiket a túlsózott kiskrumplijukhoz kapnak, és rajonganak a gyorséttermek neonfényes, csili-vili hangulatáért. És ha már így van, akkor megkönnyebbülve vesszük tudomásul, hogy nekik ez a születésnapjukon is megfelel.

Lehetetlen megbecsülni a kajamennyiséget
Ha otthon tartunk bulit gyerekeknek, akkor kutya kötelességünk kaját adni nekik, mivel ők biztos nem fognak leugrani az éjjel-nappaliba egy szendvicsért, és nincs az a szülőtárs, aki megbocsátaná csemetéjének akár ideiglenes éheztetését. Szóval irdatlan mennyiségű ételt kell venni, hogy ne érhesse szó a ház elejét, másnap pedig bosszankodhatunk, amikor három tortát dobunk a szemetesbe, mert ezek inkább gumimacit akartak enni.

Játékokat kell kitalálni
Nem biztos, hogy mindannyian profi animátorok vagyunk. A saját gyerekünket nyilván tudjuk szórakoztatni, ha arra van szüksége, de egyszerre tízzel már nem birkózunk meg. Fogalmunk sincs, milyen társasjátékot találjunk ki nekik, mert már nem emlékszünk rá, hogy mi mit játszottunk anno, ha pedig rájuk bízzuk a döntést, akkor annyi játékot játszunk egyszerre, ahány srác megjelent.

Mert nekünk kell varázslót, tündért, manókat szerezni
Nincs zsúr szórakoztató személyzet nélkül. Ha nem vagyunk hajlandóak magunk beöltözni, akkor bizony szereznünk kell valakit, aki elvállalja, hogy eljátssza kis kedvencünk saját kis kedvencét. Ilyenkor persze aggódhatunk, hogy a középkorú pasi, aki szívesen megjelenik nálunk Pán Péter-jelmezben, az vajon el tudja-e úgy játszani, hogy a gyerekek ne ordítva követeljenek egy másik animátort.

 A nevelés már az anya hasában elkezdődik, amikor a magzattal való összehangolódás során nőből szülővé válunk.

– Néha úgy érzem, hogy csődöt mondott a nevelésem. A gyerekem úgy beszél velem, mint a haverjaival, nemegyszer képes megalázni előttük. Pedig kicsinek nagyon szófogadó és rendes volt. Soha nem bántottam, és soha nem szégyenítettem meg mások előtt. Pedig sokan mások szeme láttára pofozzák fel a gyereket, nem törődve azzal, hogy látják őket.

1–3 éves kor: autonómia, dackorszak

3–6 éves kor: kezdeményezés– Igazából már a baba gondozása is egyfajta nevelés, erre a kialakult bizalomra épülhet aztán a nevelői viselkedés. 1–3 éves korban bontakozik az autonómia. Felszabadul a gyerek az anyai fizikai kötelékből, és azt hiszi, övé a világ – mondja Geist Klára pszichológus. – Ellentétes tendenciák jellemzik: mindent akar, s néha rádöbben korlátaira, ez a jól ismert dackorszak ideje is. Ha a szülő túl merev, korlátozó, vagy túl sokat vár el, akkor a gyerek sérül. Rugalmas nevelés kell, engedjük az önállósulási törekvéseket, ugyanakkor óvjuk őt meg a lehetséges veszélyektől anélkül, hogy elbátortalanítanánk. A gyerek azt érzi meg ilyenkor, hogy mi mennyire vagyunk biztosak szülői szerepünkben. Ilyenkor még nem következetes nevelés, inkább a gyerek igényeihez, az adott helyzetekhez alkalmazkodó nevelés szükséges.

3–6 éves kor között a gyerek már egyre kezdeményezőbb, s egyre inkább megszólal a lelkiismeret, mely a nevelés során kifejlődött, egyfajta belső szülői hangot képvisel. Ahhoz, hogy a kontroll kialakulhasson, mely a morál sarokköve, a szülőnek egyfajta egyensúlyt kell teremtenie a fegyelmezés és a gyermek önálló kívánságai között.

Kisiskolás, kamaszkor: önállósulási törekvések
Később, a kisiskolás-, majd a kamaszkor során egyre inkább ellentétbe kerülhetnek az önállósulási törekvések a szülői, nevelői szándékkal, amiből gyakran konfliktusok származnak. Ám a gyermek igényli ezeket a határokat és serdülő korban még inkább, hisz ez adja számára a biztonságérzetet, egyfajta rendszert. A gyereknek szükséges a határozott, szelíd irányítás, csak így lehetséges pozitív azonosulás a szülővel, nevelői elvárásokkal.

Mi a legjobb módszer?

Hogy milyen módszert alkalmazunk a gyereknevelésnél, függ a gyermek és a szülő természetétől is. Azért, hogy ne kelljen állandóan konfrontálódni, vannak kőbe vésett szabályok, amik általában a veszélyforrásokra vonatkoznak, és vannak rugalmasan alakítható szabályok. Lényeg, hogy kimondott és határozottan kijelölt, elfogadott határok legyenek. – Bizonyos dolgokban nincs alku: például, hogy konnektorhoz nyúlhat-e, vagy átmehet-e piros lámpánál. Általában ezek a veszélyforrások. Alkudozni lehet és kell, a gyerek önállóságának kialakulásához – de más dolgokban, mint például mit vegyen fel, hánykor kell fürdeni – mondja a szakember.

Találjuk meg az egyensúlyt!

Különböző nevelési elveket hozunk gyerekkori családjainkból, fontos, hogy a lényegbe vágó dolgokban a szülők egységesek legyenek. Az a szigor, ami teljesen letöri a gyerek akaratát, behódolóvá teszi, hisz a gyerek bármire képes a szülő szeretetéért. Ha pedig nincs határ, az a figyelem, törődés hiányát jelenti a gyereknek, elveszíti biztonságérzetét.

Szabad-e mások előtt fegyelmezni a gyereket?

„Ordibálással, veréssel semmit  nem érünk el...”

Sokan úgy gondolják, hogy például egy zsúfolt áruház kellős közepén nyugodtan felpofozhatják a gyermeküket, vagy kiabálhatnak vele. – Fegyelmezni lehet, de nem színpadiasan, nem megszégyenítve őt. Kielégítő szülő-gyerek kapcsolatban a gyermek szemvillanásból, mimikából is ért – mondja a pszichológus. – Ha provokál minket a figyelemfelhívás érdekében, inkább tereljük őt el valamilyen érdekes dologgal. Ne mások előtt akarjuk nevelni: hiteltelen lenne, ha mások a „kirakat, külvilágnak szóló” szabályok, mint az otthoniak. Például otthon káromkodhat, máshol rászólunk? Önkritika is kell a kettősség elkerülésére. Ha elhagytuk a helyet, később érdemes megbeszélni a helyzetet, korának megfelelően. A gyerekek egyébként általában a jelenben, az adott szituációban tudják értelmezni a dolgokat.

Kamaszok: gyakori a konfliktus

Geist Klára elmondása szerint a kedves határozottság az egyik legjobb módszer: próbáljuk őket helyre tenni, még ha nehéz is, arra gondolva, hogy a felnőttek mi vagyunk. Ha korábban nem szégyenítettük meg őket és a szülők is normális stílusban beszélnek egymással, akkor a gyerek is hasonlót képvisel. Ha a korábbi években szabadjára engedtük a gyereket, annak viseljük később a következményeit, serdülőkorban. Nagyobb gyerekeket, kamaszokat összekacsintó játékossággal, humorral, görbe tükör tartásával is igazán jól lehet nevelni.

– Túlzott szigorral behódoló, akaratgyenge embert, erélytelenséggel tartás nélküli embert nevelünk. Mindkettő végeredménye, hogy nem tud önmagáért felelősséget vállalni. Ordibálással, veréssel semmit nem érünk el, felemelkedik a küszöbe, nem hat rá. Csak a dühöt látja, félni fog, de nem érti a düh okát, később agresszív lesz – mondja a szakember.
– Az sem megy, hogy ha jókedvünk van, tolerálunk, ha idegesek vagyunk, rászólunk, így azt látja, a nevelés nincs összefüggésben a gyerek viselkedésével.
Néhány szavas, érhető utasítás, majd magyarázat a nevelés nyelve, mindig az adott életkori szinten.

 Előfordulhat, hogy szülőként nem szeretjük egyformán a gyermekeinket? Mit tehetünk, ha ez valóban így van?

– Kisfiam születése után úgy éreztem, hogy nincs az a szeretet, ami felülírná azt, amit iránta éreztem. Csak vele foglalkoztam, kerek lett a világ és nagyobb boldogságot el sem tudtam képzelni. Amikor tízéves lett, újra teherbe estem.  Mindig szerettünk volna testvért neki, de amikor megtudtam, mégis voltak kétségeim. Vajon hogyan fog illeszkedni a mi párosunkhoz egy újabb gyermek? Felfoghatatlan ragaszkodás volt köztünk, és el sem tudtam képzelni, hogyan fogok ugyanannyi szeretetet kicsikarni magamból, amit Roland kap.

Az utódok rivalizálnak a szülői szeretetért

– Sokféle tényező befolyásolja gyermekeink iránti szeretetünket, szülői viselkedésünket. Alaptendencia és evolúciós tény, hogy az utódok rivalizálnak a szülő szeretetéért, figyelméért, hiszen korábban az életben maradás múlott ezen. Megfelelő önismeret és szülői viselkedésünk tudatos monitorozása kell ahhoz, hogy minden gyermekünket „elég jól”, igényeik szerint törődve szerethessük – mondja Geist Klára pszichológus.

Mitől függ a szülői szeretet?

Szülői modell fontossága
Függ attól, hogy milyen szülői modellt hozunk, szüleink hogyan fejezték ki irántunk való szeretetüket, vagy hogyan nem. Milyen volt a mi családunkban gyermeknek lenni. Úgy szerettek-e, úgy törődtek-e velünk, ahogyan az a mi igényeinknek megfelelt, vagy csupán saját elképzeléseik szerint. Milyen gyermeket terveztünk, milyen gyermeket vártunk s milyen született… hogyan tudjuk őt elfogadni. Milyen gyermekünk temperamentuma, hogyan reagál a szülői viselkedésre.

Temperamentum, születési sorrend
A szülői viselkedés, kötődés stílusát saját családunkból, szülő-gyerek kapcsolatunkból hozzuk, mégis érdekes eredményt mutatnak a vizsgálatok: ugyanazon anya viselkedése gyermekenként más lehet, a gyermek temperamentumától vagy akár születési sorrendtől függően. Temperamentum függvényében például ha hálás, könnyen nyugtatható, nevelhető gyermekről van szó, akinek „sikerélmény” a nevelése számunkra, más az anyai viselkedés, mint egy nyugtalan, „nehéz”gyermek esetében, aki nem reagál jól gondoskodásunkra. Sajnos így kialakulhat egy „ördögi kör”, a kudarc újabb feszültséget, félreértést okoz anya és gyermeke között. Sok koraszülött gyermeknél például ilyen az anya-gyerek kapcsolat, tovább fokozva így a gyermek hátrányos helyzetét.

A születési sorrend szerint az elsőszülött nevelésénél sok anya szorongóbb, bizonytalanabb, ez befolyásolja a gyermekkel való kapcsolatát, vagy később több elvárást, szigorúbb követelményeket támaszt. A másodszülött már szabadabban, megengedőbb légkörben növekedhet, míg a legkisebbel a legelnézőbbek, hiszen elég, hogy „kicsi és aranyos”.

– Luca születése valami újat hozott a családba. Édes pici lány volt, aki sokat aludt, keveset sírt, mindig mosolygott, és azóta is fáradhatatlanul szereti Zalánt, aki próbálja terelgetni és „nevelni”, nagytesóhoz mérten. És az az igazság, hogy mindkettőt szeretem, egyformán. Mert mindkettőt másért lehet: egyik okos, szófogadó kisfiú, a másik kedves, mosolygós kislány.

Az egykék a kiskirályok

"...mindig mindent megkaptam, senkivel sem kellett osztoznom..."

Kriszta azonban másként gondolja; ő azért nem szeretne másik gyermeket, mert úgy érzi, hogy nem tudná úgy szeretni, mint a már meglévő kislányát.
– Nekem nincs testvérem, egyke vagyok, mindig mindent megkaptam, senkivel sem kellett osztoznom: sem a szüleim szeretetén, sem az anyagi javakon. Én azt szeretném, ha az én gyermekem is így nőne fel.

Az egykék a család kiskirályai, az örök reflektorfényben, nem igazán voltak rivalizációs helyzetben, nem igazán tudnak konfliktust kezelni sem. Ők saját gyermeküknek is ilyen kizárólagos státuszt akarnak. Ennek ellentéte is igaz. Ha rossz volt nekik egykének lenni a sok „öreg” felnőtt között, akkor az ő gyermeküknek több testvére is lesz – mondja a pszichológus. – De vannak azok az anyák, akik csak a „baba” gyerekekkel tudnak valamit kezdeni, csak a „babák” iránt éreznek gondoskodási vágyat, szeretetet. Amint a gyermek akarata, énereje, egyénisége bontakozik, rögtön nem tudják „beleálmodni” vágyaikat. A gyerekben keresik a hibát, a gyerek „leszerepelt”, ahelyett hogy saját anyai viselkedésüket vizsgálnák felül. Ilyenkor konzerválják a helyzetet egy új csecsemő születésével, akit ismét csak babusgatni kell.

Ha mégsem szeretünk egyformán, mit tehetünk?

– A gyermek is neveli a szülőt, így amikor nevelési probléma van, én azt szoktam javasolni, mindenki tekintsen önmagába és próbálja monitorozni saját szülői viselkedését ahelyett, hogy a gyermekre mutogat, őt okolja. Ha tudatosan elemezzük saját szülői viselkedésünket, inkább megértjük a gyermekhez való viszonyunkat, jobban és nagyobb türelemmel tudjuk őt megérteni, elfogadni – javasolja a szakember. – Például mire emlékeztet a gyerek természete, viselkedése? Olyat jelenít meg esetleg, amit önmagunkban vagy párunkban nehezen fogadunk el? Mi hogyan viselkedünk, amikor ő az adott magatartást produkálja? Mivel a gyerek örökli temperamentumunkat és modellezi a szülői viselkedést, sok olyan dolgot szerethetünk vagy utasíthatunk el benne, amit magunkban értékelünk vagy nem tudunk kezelni.

Gyermekét egyedül nevelő szülő

A gyermeket egyedül nevelő anya elutasíthatja a gyermeket amiatt, mert a csemete bizonyos tulajdonságaiban apjára hasonlít. Ilyenkor ne a gyereket akarjuk görcsösen megváltoztatni, hanem saját érzelmeinket, a volt partnerhez fűződő viszonyt kell rendezni – mondja Geist Klára. – Minden helyzetben működik, hogy ahelyett, hogy kész elvárásokat gyártanánk arról, milyennek „kell” lennie a mi gyermekünknek, próbáljuk őt megismerni és elfogadni olyannak, amilyen. Persze ha annak idején minket sem fogadtak el és nem dicsértek, ez nagyon nehéz.

„Bezzeg” gyerekek, „hibás” gyerekek

– Gyakran tapasztalom, hogy sok családban van egy „bezzeg” gyermek, akit a szülők önigazolásra használnak fel: lám milyen szuper a csemete, tehát ők szuper szülők, s a másik gyerek(ek) „rosszak”, működnek hibásan, őket kell megváltoztatni. Aztán kiderül, hogy csak a „bezzeg” gyermeket fogadják el, dicsérik, míg a másik nem kap elfogadást, megerősítést, így alakul ki az „önbeteljesítő jóslat”, tényleg „rosszá” válik. Arra érdemes odafigyelni, hogy legyünk nyitottak, kíváncsiak a gyerekre akkor is, ha nem a mi elképzeléseink szerinti természetű, fogadjuk el s dicsérjük meg, amiben lehet. Hiszen jól nevelni is akkor tudjuk, ha működik az elfogadás, kifejezzük iránta pozitív érzelmeinket.

Továbbvisszük felnőtt párkapcsolatainkba

„Belőled nem lesz semmi”

– A szüleim sohasem szerettek igazán. Én voltam a család fekete báránya, semmit nem csináltam „rendesen”, „belőled nem lesz semmi” hallottam sokszor. Harmincéves koromig nem is lett: nem igazán érdekelt semmi, a párkapcsolataim mind félresikerültek – meséli Kata. – Akkor ismerkedtem meg a jelenlegi párommal, akitől annyi szeretet kaptam, ami elég volt ahhoz, hogy „visszahozzon” az életbe. Megfogadtam, hogy soha nem teszek ilyet a gyerekeimmel. Semmiből nem tart néha megdicsérni őket, biztatni vagy elindítani egy „jó” úton. A szüleim sosem vették észre, hogy mennyi kárt okoztak nekem.

A másik emberbe vetett bizalmat, a kapcsolatban érzett biztonságot a gyermekkori tapasztalatokból hozzuk. Ha a szülők nem a gyermek saját igényei szerint törődtek vele, nem volt stabil a szeretet, netán elutasították őt, ezt kötődési mintázatban az illető továbbviszi felnőtt párkapcsolatába, gyermekeivel való kapcsolatába és bizonytalanul fog kötődni, netán elutasítja a felnőtt partnerkapcsolatot. Jó esetben az önbizalmat, önbecsülést is gyermekkori családunkból hozzuk. Akit nem fogadtak el, nem dicsértek, akivel nem törődtek igényei szerint, nem volt fontos a szüleinek, az felnőttként nem tudja majd becsülni önmagát, önmagáról kialakított képe negatív lesz.

Igény szerint kell szeretni

Érdemes a gyerek igényeire odafigyelni, és aszerint szeretni őt, törődni vele. Valamint mindig annak a gyermekünknek adni a több figyelmet, törődést, akinek aktuálisan jobban igénye van rá. Ezt minden édesanya érzi, tudja, ha valóban odafigyel gyermekeire – mondja a pszichológus. – A régi nagycsaládokban a gyermekeket többen szerették egyszerre, többen figyeltek rájuk. A nagyszülők, dédszülők, nagyobb tesók, míg az apa dolgozott, anya pedig a háztartást látta el. Manapság a családok határai bezáródtak, a kiscsaládok, apa-anya-gyerek élnek együtt, szülőként egyszerre kell többféle szerepnek megfelelni.

Sok a magányos gyerek  (Szakember javaslata)

– Nagyon sok elmagányosodott gyermekkel találkozom. Ilyenkor javaslom a szülőknek, legyen minden este 30–60 perc, amikor ők ráérnek, s a gyerek(ek) azt kezd(enek) velük, amit akar, ez csak az ő ideje. Az ilyen közös élményekre, együtt töltött időre épülhet a gyerek igényeihez alkalmazkodó, megfelelő szeretet. Így arra a gyerekünkre is jut idő, aki nem követeli annyira a figyelmet – mondja a szakember.

 8 éves gyerekek küzdenek étkezési zavarokkal, és már 6 éves lányok is arról panaszkodnak, hogy túl kövérek.

Minden harmadik lány és ötödik fiú a 10 éves korosztályban aggódik az alakja miatt. A celebek és a reklámok hatásának betudható testképzavarok egyre gyakoribbak a brit iskolákban. Az oktatási szakemberek figyelmeztetnek, az általános iskolák falain belül kell megállítani a veszélyes folyamatot. Testkép az általános iskolában címmel adtak ki egy könyvet, hogy a tanárok és szülők segítségére legyen.

Jellemzően a kamaszokra terjed ki a megelőző munka, pedig a külsővel kapcsolatos aggodalmak már korábban jelentkeznek – emelték ki a szerzők, akik 1997 óta kutatják a témát. A könyv ötlete azután született meg, miután egy 150 000 gyermek bevonásával készült kutatás 2008-ban megállapította, hogy 10 éves korra a lányok harmada, a fiúk 22%-a a testüket, mint a legnagyobb aggodalomra adó okot jelölték meg.

Egy friss tanulmány 1000 brit lány megkérdezésével arra a következtetésre jutott, hogy a 7–11 éves korosztály háromnegyede szeretne valamit megváltoztatni a külsőjén. 10–11 év között 8-ból 1 vékonyabb szeretett volna lenni.

A zavarok kialakulásában meghatározó szerepe van a médiának; a gyerekek évente 40 000 hirdetéssel találkoznak szembe, ami nyomot hagy az önértékelésükön.
Az általános iskoláknak úttörő szerepet kell vállalniuk a tendencia megállításában. A könyv feladatokat, szituációs játékokat ajánl a tanároknak, hogyan vértezzék fel önbizalommal a gyerekeket, miközben a testképről beszélgetnek az osztályban.

A szülők is sokban hozzájárulhatnak az egészséges testkép kialakításához. Amikor tévézünk, magazinokat nézünk, bátorítanunk kell gyerekeinket, hogy megkérdőjelezzék, amit látnak.  Meg kell erősítenünk őket a külsejükkel kapcsolatban, nem szabad negatív kommentekkel bombáznunk őket és túlhangsúlyozni a külső jelentőségét.

 

A levelem célja pedig, az, hogy ezen esetek kapcsán folyamatosan felmerül bennem, hogy miért mindig csak a szülésről esik szó, miért nem foglalkoznak szakemberek, újságírók a szülés utáni depresszióval, szorongással, holott ha lehet, még fontosabb lenne, és igenis fel kellene hívni az első gyermeküket várók és családjuk figyelmét a probléma súlyosságára, gyakoriságára.

Mindaddig, amíg a kislányomat nem szültem meg, csak attól rettegtem, hogy ki fogom-e bírni a szülést. A kislányom születésekor segítségemre   az  édesanyám volt. Ő csak azt mondta, a szülés az kibírható, de mi lesz a szoptatással, amire én legyintettem, jaj, az menni fog... Hát a szülés az kibírható volt valóban, de az elkövetkező hetek borzalmasak voltak, bármilyen csúnyán hangzik is ez. Az ember várja a kisbabáját, aztán hazamegy vele a kórházból, és rájön, hogy ez nem olyan idilli, mint az előző 20-30 évben elképzelte. A szoptatás nekem már eleve nehezen ment,  egy hónapos koráig tudtam csak szoptatni.

 

Kimerült voltam, fáradt és kétségbeesett. Kilátástalannak éreztem a helyzetem. Sok mindenen átmentem már életemben, úgy éreztem, nem foghat ki rajtam a gyermekvállalás, de rá kellett jönnöm, hogy ez mindennél nehezebb. Pedig ekkor már volt egy 10 éves fiam.Közben kezdtem türelmetlenné és ingerültté válni. A férjem sokat segített, de ő is dolgozott.  A kórházban már a harmadik napon zokogtam, de otthon már az a biztonságérzet sem volt meg bennem, amit addig a kórházi dolgozók jelenléte jelentett. 

Mindeközben szoptatni próbáltam, fejni, és kétségbeesetten tartottam karjaimban az üvöltő kislányomat. Eljött a pont, nagyon hamar, amikor a fáradtságtól és a kétségbeeséstől már azt éreztem, hogy nem bírom hallgatni ezt az üvöltést, úgyéreztem elegem van belőle, az én kis angyalkámból. Közben szégyelltem magam, hogy ilyesmire gondolok.

Az egyik szerencsém az volt, hogy néhány évvel korábban szült egy jó barátnőm, aki figyelmeztetett a depresszió veszélyére, ő mondogatta, hogy az a „harmadik napon jön”, készüljek. Nekem jött, akkor. Mégsem értettem, miért vagyok ingerült a sírástól, miért látom kilátástalnnaka helyzetet , ahelyett hogy boldog lennék, hogy végre gyermekem született. A férjemet kezdtem okolni, aki nem tehetett semmiről, de mindent rázúdítottam, amikor hazaért, mintha áldozat lennék a gyerekem miatt. A másik szerencsém pedig az volt, hogy keresni kezdtem az interneten, ahol meg is tudtam, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, az nagyon is valóságos és nem egyedi. Volt, ahol a férj írt, hogy a felesége azt mondja, hogy azt érzi belülről, meg kell ölnie a gyermekét, más anya pedig azt látta, ahogy ledobja kisbabáját az erkélyről.

A szakember pedig leírta, hogy ez majdhogynem természetes, hátterében depresszió, szorongás áll, amit súlyosabb esetben kezelni kell. Ez éppenséggel a félelmeinket testesíti meg. Magamra ismertem, és azonnal megkönnyebbültem, hiszen mindig is féltem attól, hogy leejtem a kislányomat, ezzel függhetett össze a borzalmas látomásom. Innentől el mertem már mondani a férjemnek, majd másoknak is. Be kellett viszont látnom azt is, hogy nekem tudatosan is változtatnom kell, hogy kilépjek ebből az állapotból. Be kellett látnom, hogy nem hal éhen a kislányom, ha nem eszik annyit, amennyit előírás szerint kellene, nem fagy meg, ha sétálni viszem, nem dől össze a világ, ha nem főzök, akkor rendelünk valamit, nekem pedig ki kell mozdulnom, meg kell ráznom magam. Túlélési módszereket találtam ki (pörgős zene kizárólag fülhallgatóval, internetes babaruha-vásárlás stb). Közben teltek a hetek, hónapok, és egyre nehezebb volt, mert rendben tudtam mit kellene tennem, még sem tettem semmit.  Kislányom 1,5 éves koráig tatott mire rendbe jöttem persze orvosi (Pszihiátriai) segítséggel mert nagon csúnyán elfajuktak a dolgok. Mindezt leginkább a házasságunk sínylette meg.

A kép csak illusztráció

Nem akarok ugyanakkor hazudni, még ha kegyetlenül is hangzik most az őszinteségem, de amikor azt hallom, hogy kisbabáját bántalmazta a szülő, akkor rögtön eszembe jut az, amin én keresztülmentem, és az a helyzet, amikor egész nap sír a gyermekem, mindent megpróbálok, és csak kiabál, és már nem bírom tovább. Fáradt vagyok, kétségbeesett, és sajog a fejem a sírástól. Hogy mit tehetett, és hogyan ez az anya, el sem tudom képzelni, de napok óta csak rajta jár az eszem, hogy hogyan történhetett meg ez a borzalom. Mit élhet át, ha tudatosul benne, amit tett, mit élhet át a férje, családja, és miért csak ennyi jutott annak a szegény kisfiúnak az életből.

Mindenféle diszkriminatív szándék nélkül: hallunk, látunk olyat, hogy egyszerűbb, érzelemsivárabb emberek bántalmazzák gyermeküket, de ez a mostani eset nem erről szól. Rendes, szeretetben élő párról írnak, akik várták a kisbabájuk születését. A kismamával valaminek történnie kellett belül, aminek esetleg voltak jelei. Talán ha többet hallanánk a szülés utáni lelki válságról, az árulkodó jelekről, vagy arról, hogy mire figyeljen a férj, a nagyszülő, és persze arról is, hogy ez nem szégyen, segítséget nyújthat egy szakember, megelőzhetőek lennének e tragédiák.

Eszembe jut itt a védőnői szolgálat és a gyermekorvos szerepe is. Hozzám a védőnő mindkét gyermekem születése után hetente jött, később havonta. Már a terhesség alatt is rendszeresen találkoztunk, de soha nem hallottam tőlük arról, hogy fennáll a depresszió veszélye. Sajnos fontosabb volt, hogy megnézzék, milyen a gyerekszoba... Ők elfogulatlanul nézik a szülőket, így esetleg az árulkodó jeleket is könnyebben észrevehetik, rákérdezhetnek a családtagoknál, hogy észleltek-e bármit, bár tudom, ez nem ennyire egyszerű.

Jó lenne, ha nem csak arról hallanánk, hogy milyen jó az anya és gyermek közötti harmónia, testközelség, összebújni, a szoptatás csodájáról, milyen öröm ez. Tudjanak arról is a szülés előtt állók, hogy ez egy kemény megpróbáltatás, igenis lehet, hogy nehezen indul meg a tejünk, nehéz a szoptatásba belejönni, hónapokig éjszakázhatunk, és megszűnik az előző életünk: innentől szolgáljuk a gyermekünket, ha tetszik, ha nem, ő irányít."